Ütő- és sújtófegyverek

Buzogányok

buzoganyA buzogánnyal, mint fegyverrel Európában legkorábban a XI. század végén készült Bayeux-i szőnyegen találkozunk. A gyalogosok fegyvereként jelenik itt meg, amelyet a lovasok ellen használnak. Az ábrázoláson a buzogány feje rozetta alakú, kb. fél méter hosszúságú nyélre szerelve.

A fémfejű buzogányt sokféle változatban használták, de a legjobban bevált forma a hengeres fejű, amely a XIV. század végén csaknem kizárólagossá vált. A hosszabb, henger alakú test nagyobb felülete révén biztonságosabban ült a nyélen. Már a XIV. században megjelentek a Nyugaton használt buzogányokon az ütőélek, a tollak, amelyek rendszerint sugárszerűen helyezkedtek el a hengeres hüvelyen. Erre a változtatásra azért volt szükség, mert az ellenállóbb vaslemez-vértezet és a sisak ellen csak egy erősebb hatású támadó fegyver lehetett eredményes.

Ha e különös, ütő, zúzó fegyver nyomát kutatjuk, feltűnő eredményre jutunk. A római vatikáni könyvtárban őrzött Szt. László aranylegendáriumában, amely a nagy király életét mutatja be, az egyik miniatúrán a lovas kun vitéz csillagfejű buzogánnyal üti le a királyt. E fegyver félelmetes voltát mi sem igazolja jobban, mint hogy vértezett lovaggal szembeni harcban egyedüli fegyverként a buzogányt látjuk a kun vitéz kezében. A rendelkezésünkre álló adatokat összevetve, feltehetjük, hogy a buzogány a XIII. század a beköltözött kunokkal egyidejűleg jelent meg hazánkban. Neve is keleti eredetre vall és a török népek szótárából került nyelvkincsünkbe.

A bronzból öntött, csillag alakú buzogányt kifejlett formában hazánkban a XIII. század végén már rendszeresen használják, mint lovasfegyvert. A tollas botnak, ennek a későbbi századokban nagy szerepet játszó harci eszközünknek, őséül tekinthető.

A sisakok és vértezetek folytonos fejlődésével, elnehezedésével a nagyobb zúzóhatású fegyverfajták – a nehezebben kezelhető balták, fejszék, bárdok és csákányok- mellett a könnyedebben kezelhető buzogány csakhamar általánosan elterjedt, nemcsak hazánkban, hanem a nyugat-európai országokban is. Nagyszámú előfordulásuk illetve a fennmaradt gazdag tárgyi emlékanyag igazolja, hogy a buzogány kielégített minden igényt, amelyet a támadás eredményessége megkívánt.

A bronzból öntött csillagfejek csekélyebb ellenállóképessége, lágyabb anyaga, nem utolsósorban törékenysége miatt még a XIV. században áttértek a vasból kovácsolt buzogányok használatára. Ez az igyekezet hozta létre az ún. gótikus buzogányt. A tüskés gerezdeket, tollakat vörösrézzel, sugarasan forrasztották a vasnyélre. A vasnyél nagyobb súlya fokozta az ütés erejét. Előfordult az is, hogy a vasból kovácsolt tüskéket egy fa nyélen rögzítették, ami könnyebb volt, de megnövelt hosszával ellensúlyozta a kisebb tömegből fakadó „lendületvesztést”. Ezeket a buzogányokat nevezzük általánosan Morgenstern-nek.

Az 1374-76. évek között készült Képes Krónika címlapjának fejlécébe a trónuson ülő Nagy Lajos király képét festette a miniátor. A király balján keleti jellegű ruhát viselő alakok állnak; egyikük kezében íjat, a középső kezében tollas buzogányt, a harmadiknál pedig hajlott pengéjű szablyát látunk. Mindezek keleti típusú fegyverfajták. A buzogány feje felső szintje felé kissé kiszélesedik; a nyél hossza hozzávetőlegesen fél méter hosszúságú.

A XVII. században a gerezdes vasbuzogányok fejméretei egyre kisebbekké válnak. Alakjuk körte vagy gömb forma, rendszerint 12 gerezdesek. E buzogányok harci célokra már nem szolgáltak, csupán a csapatok tisztjeinek vezérlő jelvényei voltak.

morgensternA huszita háborúk alatt különös fajta ütőfegyver tűnik fel a harcosok kezében. Rövid nyelű, láncra kötött, vastüskékkel megtűzdelt fabunkó volt ez, amely támadásra igen előnyös volt. A lánc lendülete nagyobb ütőhatást fejtett ki, és a sisakok ellen eredményesen alkalmazták. A tűzdelt fabunkó helyébe később vasgömb, gerezdes vagy csillag alakú buzogányfej, sőt gyakran nyugati típusú kard nagyméretű markolatgombja, mérlegsúly, stb. került a lánc végére. Ezt a fajtát láncos buzogánynak nevezzük. A láncot tartó fület rendszerint hosszú lemeznyúlványokkal erősítették a nyélhez.

Lovagrendünk felszerelésében tollas- és láncos buzogány, valamint Morgenstern is található.


Bárdok

bardA középkorban gyakran találkozunk fegyverként használt nehezebb fajtájú ütő, vágó szerszámokkal, a fejszével, bárddal, szekercével, baltával, amelyek azonban nem minden esetben sorolhatók a fegyverek közé, mert egyformán alkalmazták fegyverként és szerszámként; a paraszti fegyverek csoportjába tartoznak. A bárdot és a szekercét azonban fegyverként is rendszeresen használták. Harci célokra kisebb méretben és hosszabb nyélen készítették őket, emeléskor tehát nem kívántak nagyobb erőkifejtést.

A XII-XIV. századból származó ácsbárdok vagy szekercék –az előbbi német, az utóbbi szláv eredetű elnevezés- éllapjai a köpűnyaktól egyformán fel- és lenyúlnak. A XIV. század után készült bárdok alsó nyúlványai mindinkább rövidülnek, majd alig nyúlnak ki a köpűnyak vonala alá. A felső éllap szokatlan magasra ugrik és csúcsban végződik. Ezt a típust közönségesen hajóácsbárdnak nevezzük.

A bárd alakulásának egy másik iránya az éllap lefelé való megnyúlása. Ennek a formának kialakulása a középkorba nyúlik vissza és egyaránt előfordul szerszámként és harci eszközként.

A középkori magyar csatabárd formáját a például a vatikáni Szent László legendárium vagy a Képes Krónika miniatúráján figyelhetjük meg. Rövid nyakon ülő éllapja alul is, felül is azonos hosszúságú, éle pedig holdsarló-szerűen ívelt. Köpűje hossznyúlványokkal bővült. Ez a bárdtípus keleti eredetre vezethető vissza. A Képes Krónikában ábrázolt bárd éllapja félhold alakú, amelyet hosszú köpűjével erősítettek a nyélre.

Lovagrendünk felszerelésében egy-és kétkezes csatabárok találhatók. A képen balról jobbra: kétkezes csatabárd, XIV. századi német mintára, két egykezes csatabárd, kétkezes csatabárd XVI. századi orosz mintára.