Szálfegyverek

szalfegyverA honfoglaló magyarság egyik fő fegyvere a kopja, egy vascsúccsal felszerelt, fanyelű döfőfegyver volt. A kopjára erősített kis lobogó a hadosztályok megkülönböztetését segítette. A kopjának a magyar nyelvben ötfajta elnevezését ismerjük: kopja, gerely, dárda, dzsida, lándzsa.

A XIII. századi kopjacsúcsok keskeny levél alakúak voltak. A magyar kopja ebben az időben nem volt nagyméretű, az emberi testmagasságot ritkán haladta meg. A XV. század huszárjainál a kopja még a szablyával egyenrangú fegyver volt. Főfegyverük azonban a XV – XVI. század fordulójára a könnyű lovasok valamennyi fajtájának mintájára a kopja volt. A huszárkopja csúcsa a XVI. századra keleti hatásra alakult ki. A pengék keskeny, romboidszerű lapjai simák, esetleg közepükön gerincél húzódik. Köpűjük megnyúlt kúp alakú és a pengénél hosszabb. A könnyű fenyőfából készült kopjarúd hossza meghaladta a 4 métert is.

A nagyobb és nehezebb fajta döfőfegyvert, a lándzsát vagy láncsát (lancea) nevével együtt az Árpádok idején bevándorolt német lovagoktól vettük át. A lándzsának az ősi magyar kopja hegyénél hosszabb, levél alakú csúcsa volt és alkalmasabbnak bizonyult a Nyugaton elterjedt nehezebb hadiöltözet átszúrására is. A lándzsa Nyugaton fejedelmi jelvényként is szerepelt. A XV. század első felében a királyi sereghez tartoztak a királyi városok lándzsásai. Egy lándzsán öt lovast értettek, akik lándzsával voltak felfegyverezve.

A lándzsán, kopján és a gyalogosok által használt pikán kívül a középkor folyamán a különböző külsejű döfő- illetve vágó- és ütőfegyverek széles skálája alakult ki. Először rendszerint gyalogos katonák kezében találjuk meg ezeket a fegyverfajtákat. Primitívségükben a paraszti fegyverekre jellemző egyszerű, de a célnak megfelelő kiképzésűek. A legtöbb paraszti fegyver azonban -alkalmasságuk bebizonyulása után- az idők folyamán bevett katonai felszerelési tárggyá lépett elő, sőt előkelő szerephez jutott, a fejedelmek testőrségi díszfegyverévé vált.

A döfő, illetve a vágó és ütő szálfegyverek magyarországi harctereken is megjelentek az idegen zsoldosok kezében, mélyebb gyökeret azonban nem vertek, a magyarság számára idegenek maradtak mindenkor.

A gyalogosok által használt döfőfegyverek legegyszerűbbike volt a XV. században kedvelt szálfegyver, az angolnanyárs. Lovagi gyalogtornánál is gyakran szerephez jutott. Erőteljes, hosszú, négyélű nyárspengéből állott, tövénél kör alakú hárítólemez helyezkedett el, amely egyrészt a nyelet tartó kezet védte, másrészt pedig az ellenséges fegyver csapását fogja fel. Mátyás király gyalogosainak egyik főfegyvereként szerepelt a nyárs.

Az alabárd a legősibb típusú paraszti vágó-ütő-döfő szálfegyver, amelyet a svájciak alakítottak ki a nyugati zsoldoshadseregek elleni harcaikban, szabadságuk védelmére. Kezdetleges külsejével vágófegyverként szerepel, csak később, további fejlődése során nyerte éllapjához a döfésre is alkalmas nyárs alakú csúcsot. A legkorábbi alabárdfajta csaknem téglalap alakú éllapból állott, tetején rövid kiugró csúccsal. Az éllap felső csúcsa a XV. század elejére mindjobban megnyúlik és négyszög keresztmetszetű nyárssá vastagszik. A korábban beiktatott hátsó tüskét ekkorra már a bárdlap fokából kovácsolják ki.

Az alabárd a XVI. század kezdetére mindinkább elhagyta vágófegyver jellegét, elsősorban döfőfegyverré alakult. Bárdlapja és háromszög alakú hátsó tüskéje már csak díszként jutott szerephez. Az alabárd külső kialakítása, formája koronként és országonként igen változatos. Az alabárdot a XVI. században hazánkban csupán a városi és udvari darabontok és az idegen zsoldosok használták felszerelésükben. Rangjelző fegyverként a XVII. században hazánkban is alkalmazták az alabárdot; ezt mutatja a huszti vár 1669. évi inventáriuma, amelyben „tizedesnek való alabárd” került összeírásra.

A gléfe az alabárdhoz hasonlóan vágó-döfő fegyver, egyélű megnyúlt éllappal. A lap közepén ívesen előreugrik, felső csúcsa döfésre szolgál. A csúcs tövénél a lap élének lehajló görbe horogja, az éllap fokából kinövő tüskéje alkalmassá teszi arra, hogy vele viselője az ellenséges lovast lováról leránthassa. A gléfe a XIV. században Itáliában már ismert volt, a század végére pedig rendszeresen használt fegyvere a gyalogságnak; ugyanekkor válik díszfegyverré is. Éllapja mindinkább karcsúsodik, annyira, hogy a XVII. század derekára hosszúsága a felére csökken, aláívelő horogja azonban jelentős mértékben megnövekszik. Itáliai kialakulása miatt itáliai alabárdnak is nevezik.

A partizán szintén döfésre szolgáló fegyver. Pengéje három részre tagozódik, két oldalpengére, amiket füleknek is neveznek és egy széles, kétélű, hegybefutó középpengére. A partizánra jellemző a szimmetria. A XVI. század második felében az oldalpengék elvesztik jellegüket és csupán mint díszítő részek maradnak meg a középpenge tövében. A partizán szó első ízben 1573-ban a német Fronsberger hadikönyvében fordul elő. A partizán, mint hadifegyver, a XVII. században eltűnik a gyalogosok és a zsoldosok kezéből, ugyanakkor díszfegyverré lép elő. A német és holland területeken kedvelt főtiszti rangjelző fegyverré válik.