Sodronyok, vértek

bormellenyA középkor elején az ellenséges fegyverek hatása ellen a test fedezésére rostélyos, gyűrűs vagy láncos sodronyinget viseltek. A rostélyos sodronying egy bőr- vagy szövetzubbony, amelyre egymást keresztező bőr- vagy fémcsíkokat szegecseltek, közeikbe pedig, hogy ellenállását növeljék, nagyfejű szegecseket vertek.

Az egyes fémkarikákból álló sodronyfonás Keletről származott Európába. A Kelet ismerte fel először a sodronyos vértezet gazdaságosságát. A nap hevének kitett Keleten a levegőt jól átbocsátó sodrony előnyös volt a védelemnek. Védett a szúrás és vágás ellen és könnyűsége folytán viselés közben a test mozgását nem gátolja. Nagyon elterjedt a sodronying a rómaiaknál, akik keleti, főleg görög mintára szervezték át hadseregük fegyverzetét annyira, hogy a második pun háború idejétől a császárság végéig a légiók teljesen sodronyingbe öltöztek. A sodronyinget a rómaiaktól Kr. u. 200-300 között vették át a germánok.

Elvethetjük azt a feltevést, hogy Európa a keresztes háborúk idején ismerkedett meg a sodronyvértezettel. A bécsi Waffensammlungban őrzött ausztriai leletanyagból származó sodronyvértezet-maradványok kora a VI. századra tehető. A sodronying Nyugaton, ha szórványosan is, de ismert volt. A keresztes háborúk idején széles körben elterjedt és megindult itteni gyártása is.

A sodronyvért készítési módja tulajdonképpen fémgyűrűk olyan összekapcsolása, hogy minden gyűrű négy másikba kapcsolódik. A gyűrűk végei forrasztottak, szegecseltek vagy egyszerűen összeillesztettek. A karikák átmérője általában 5-20 mm között változik, a nagyobb méretű gyűrűk régebbi korok termékei, a kisebbek későbbi készítésűek. A sodronyinghez szükséges huzal rendszerint vasból vagy sárgarézből, ritkábban ezüstből készült. A huzalt az ókorban lemezből vágott keskeny csíkokból kalapálták ki; a gyártásnak ezt a módját a középkorban a húzópadok váltották fel.

A sodronyvértezet kezdetben csak a felsőtest védelmére készült, viselése azonban mindinkább bővül, míg végül az egész testet elfedte. A legrégibb sodronyvértek erős, kovácsolt, kör keresztmetszetű huzalokból készült 20 mm átmérőjű gyűrűk durva, nehéz fonásából állanak. A XIII. században fonásuk művészietlen gyűrűsorokat mutat. A miskolci múzeum anyagában őrzött sodronyvért-részletek gyűrűinek átmérője 14 mm, keletkezésük idejét a XIII-XIV. századra tehetjük. A XV. századi sodronyingeken gyakori a forrasztott és szegecselt gyűrűk soronkénti váltakozása. A XVI. században már csupán szegecselt gyűrűkkel találkozunk, átmérőjük 8-12 mm.

A XIV. század végén és különösen a XV. század elején Európában a sodronyvért használata divatját múlta, a súlyos kardok és nehéz lándzsák ellen már nem védett kellőképpen. Az íjászoknál és a gyalogosoknál a sodronyvértezet azonban a XV. század közepén ismét divatba jött, majd a XVI. században a lovasságnál is használták.

A sodronyingek velejárója volt a sodronyos vassapka, más néven sodronyos fejtakaró. A sodronyos sapka gömbszelet alakú, a fejtetőnek megfelelő domborulatú vaslemezből és ennek kerületébe fűzött sodronyszövetből áll. Belseje bélelt, hogy az ellenséges fegyverek csapásait a fejtetőn kellően felfogja. A sisak alatt viselték.