Lőfegyverek

hirlovoA kén, a szén és a salétrom megfelelő arányú összekeverésének eredménye a puskapor. Feltalálását általában tévesen Schwarz Bertholdnak tulajdonítják. Schwarz Berthold, aki a XIV. század elején a breisgaui Freiburgban született Ancklitzer Konstantin néven és a Ferenc-rendben nyerte el a Berthold nevet, a közhit szerint 1330-ban találta fel a puskaport. Schwarz kémiai –valószínűleg alkímiai- kísérletekkel foglalkozott és kísérletei közben rájöhetett a puskapor összetételére is. A sok lobbanás, láng az arcát feketére égette, ezért nevezték el fekete, „der schwarze” Berchtoldnak.

A valóságban azonban a puskaport már jóval Schwarz előtt is ismerték. Legrégibb adatunk szerint azonban a puskaport nem ágyúban használták fel először töltőanyagul, hanem röppentyűhöz. Kínában már az 1225 előtti időben puskaporral töltött hadiszereket használtak ostromok alkalmával. Az 1250 körüli időből, majd pedig 1265-ből hadi szerek készítéséhez pontos puskapor-recepteket találunk.

A tüzérség a magyar hadiéletben korán feltűnt, de a XIV. század folyamán csak szórványosan fordul elő. A középkori véderőnk első ágyúpéldányai valószínűleg itáliai eredetűek voltak. Nagy Lajos király dalmát tüzérségének létrejöttét az 1375 körüli időre tehetjük. Ezek az ágyúk természetesen kis űrméretű, kovácsolt vas csövek voltak, amelyek nem annyira kárt okoztak, mint inkább morális, ijesztő hatást váltottak ki. Lovas harcosokkal szemben mindenesetre kellő eredményt lehetett elérni ezekkel az ágyúkkal is, mert az ágyú lövésekor keletkezett füst és dördülés hatására a hadirend felbomlott. Zsigmond király uralkodása az az idő, amikor ismertebbé válik és elterjed az ágyú. Az új fegyver különösen a várakért, fallal körülvett városokért vívott csatákban vált kiváló harci eszközzé – mind az ostromlók, mind a védők kezében.

Az aránylag csekély súlyú ágyúgolyó zúzó hatása kevés volt ahhoz, hogy erősebb felépítésű falrendszereket megtörhessen. Szükség volt tehát egy olyan ostromszerre, amelynek lövedéke magasról zuhanjék le a falakra, s azt jelentős súlya révén megrongálja. Ezt a célt a kilövendő golyó méretének túlzott növelésével, valamint a hajítóerő, a puskapor mennyiségének fokozásával igyekeztek elérni. Az így kifejlesztett ágyúkat nevezzük mozsárnak. Ezeket a nagyöblű, kőgolyóvető mozsarakat a XV. század első felében építik, erősen pántolt kovácsolt vas dongákból összeróva, ugyancsak kovácsolt vas, tömör, hengeres puskapor-kamrával egybeépítve.

A mozsarak egy speciális fajtája volt a hírlövő- vagy lárma-mozsár. Ezeket nem harcra használták, nem lőttek ki belőlük lövedéket, hanem egyrészt ezekkel az ellenség közeledtét közölték a föld népével, másrészt a lövések megállapított számával adtak hírt egyik várból a másikba. A hírlövő ágyút vagy tarackot minden várban, végházban megtaláljuk. Diósgyőrött 1661-ben szerepel az inventárban egy jeladó lövésre szolgáló ágyú, „ha ellenség jönne” megjegyzéssel. Ónodon szintén egy jelző ágyú szerepel az összeírásban. 1692-ben Görgény várában két „lármára való” mozsárágyúról tudósít az összeírás.

A XIV. század derekán a korai tűzfegyverek, amelyek inkább ostromhoz használtak, nagyöblű, kővető mozsarak voltak. Későbben, a század második felében azonban a falak, tornyok, városok védői a rövid, kisebb tűzfegyvereket alkalmasabbnak találták a védekezésre.

A kézi-lövőfegyvert első ízben 1364-ben említik, amikor is Perugia városa 500 darab olyanfajta csövet készíttetett, amelyet egy ember kézben vihetett, hatása pedig olyan erős volt, hogy minden vértezetet keresztülütött. A korai puskapéldányok lövései annyira bizonytalanok voltak, hogy alig volt remény hatásuk megjavítására. Begyújtásukhoz izzó kanócot használtak. Pontos célzásról szó sem lehetett, mivel a lövésznek nem a célt, hanem a gyújtócsatornát és az avval érintkező kanócot kellett szemmel tartania.

A puska elsütésekor jelentkező meglehetősen nagy visszaható erő felfogására alakították ki a XV. század második felében a cső torkolata alatti „szakállt”. Ez a szakáll nem egyéb, mint a cső alsó szintjére forrasztott vasnyúlvány, amelyet elsütéskor egy alkalmas bak nyílásba vagy a várfal lőrésébe akasztottak be. A szakállas puskákat főképpen megerősített helyek védelmére használták, kivételes esetekben azonban a harctereken is szerephez jutottak. A biztosabb célzás érdekében villára vagy bakra támasztották őket.

siskaA szakállas puskákat igen változatos méretekben készítették, a könnyebbek kézipuskának, a nagyobb, nehezebb példányok ágyúnak tekinthetők. Ezen utóbbiak a könnyű tábori ágyúk ősei. Készítettek ún. félszakállasokat is, amelyek már valóban könnyebb kézipuskák voltak, s nem kellett őket lövéskor villára fektetni. Szabad mezőn csaknem kizárólag a félszakállasokat használták. A kettős szakállasok, továbbá a kétszeres-kettős szakállasok nehezebb puskafajták voltak, ezek már inkább a falak védelmére szolgáltak. Oldalukra szerelt csapjaik révén kerekes ágyazatban feküdtek, így nem sorolhatók a kézi lőfegyverek közé.

A siska vagy másképpen a szicska nevű ágyúcska egy nehezebb fajtája lehetett a szakállas csőnek. Homonnán írtak össze 1684-ben egy siska-szakállast. Ugyanezen évben Terebesen 3 darab szicska kerék- és ágy nélkül, 1 kerekes szicska és két ágy nélküli szicska szerepel. Ezeket a kisebb ágyúkat villába fektetve is használták, erre mutat Déva várának 1640. évi inventárjában az egyik adat, amely 2 darab siska alá való vasvillát említ meg. A huszti vár lövőszereinek 1669. évi leltárában szerepel „forgó siska tengelyéhez való vas”, „forgó siskatarackhoz való töltések”, majd „szakállas hosszú vas siska, rossz forgó lábával”. Van itt továbbá egy hosszú vas siska, végül pedig siskához való vas csiga és vas töltővessző.