Kardok

kardA honfoglalás korából reánk maradt fegyveres emlékanyag legjellegzetesebb képviselője a szablya. Ez a könnyű vágófegyver félelmetes hadieszköz volt a gyors lerohanásokkal operáló lovasokból álló magyar hadsereg szolgálatában. Lovasaink művészi vívókészségükkel szinte verhetetlennek bizonyultak. A honfoglaló magyarság szablyája kissé előrehajló markolatú, a markolat tetejét gömbölyded kupak zárta le. A keresztvas gombban végződő szárai szögben megtörve a penge felé hajlanak. Keskeny, könnyű pengéjük gyengén hajlott, a penge végének a fok felé eső részét is élesítették, ezáltal a penge szúrásra is alkalmassá vált.

A honfoglalás kori magyar szablyák legremekebb, legépebb példánya a Bécsben, a német-római császári koronázási ereklyék között őrzött ún. Attila-szablya. Ezt a fegyvert Nagy Károly nevével is összekapcsolják, de valójában sem Attila hun királlyal, sem pedig Nagy Károly frank királlyal, német-római császárral nincs összefüggésben.

A nyugati „kalandozások” során bebizonyosodott, hogy keleti fegyverfajtákkal nem lehet a nyugati fegyverekkel szemben eredményesen harcolni. Nyugattal csak nyugati fegyverekkel lehet megküzdeni. A magyarság alkalmazkodott ehhez a törvényhez és átformálta fegyvereit, taktikáját a nyugati mintának megfelelően. Nyugaton az egyenes pengéjű, kétélű kard volt a támadófegyver, amelynek átvétele rövidesen meg is kezdődött a magyaroknál. A kereszténység felvételével és a nyugati mintájú monarchia megalakulásával a szablya rendkívül gyorsan, szinte átmenet nélkül tűnik el a használatból.

Már a X. század legvégétől megjelennek az idegen kardformák a hazai leletanyagban. Tömegesen bukkan fel leleteinkben a kétélű széles pengéjű kardfajta, amelyet a hazai szakirodalom normann kardnak nevez. Feltehető, hogy a leletanyag kardjainak nagy része zsákmányként került a honfoglaló ősök tulajdonába, kisebb részét pedig a bevándorló német lovagok hozták magukkal. A normann kard markolatgombja rendszerint két részből tevődik össze és lapított gomba alakú. A keresztvas rövid, meglehetősen tömzsi alakú. E nehéz kardtípus kialakulását a VIII. század végére és a IX. század elejére tehetjük, virágzása a IX. századra esik. Hazánkban a X. századi sírokban elég gyakori lelet. Feltűnő, hogy a kardok lelőhelyei szinte körülveszik a Szt. István-kori székhelyet, Székesfehérvárt. Az eddig napvilágra került 23 darab normann kard többségének lelőhelye a Duna középső szakaszának két partja. Székesfehérváron négy darab pompás kivitelű kardpéldányt találtak. Szent István kardja, amelyet a prágai Szent Vid székesegyház kincstárában őriznek, ugyancsak normann típusú

egykezesekA nyugati típusú kardokon a korok szerinti változást legszembetűnőbben a markolatgomb alakulásán és a penge hosszának növekedésén kísérhetjük figyelemmel. A XI. századi román kori kardok markolatgombja félkör alakú, vastag keresztvasuk négyszögletes, 10-12 cm hosszú. A XI-XIII. századból származó késő román kori kardok gombja megfordított csónak alakra emlékeztet, alul is, felül is ívet alkot. A XIII. század folyamán maga a csónak alakú gomb is változáson megy át: a felső szintnél éppen úgy, mint az alsónál, a gomb alakja derékszöget alkot. Ebben az állapotában a markolatgomb csúcsára állított négyzetet formáz. A késő román kori kardok négyszögletes keresztvasai megnyúltabbak, elvékonyodnak.

Feltűnő, hogy e gombfajtákkal ellátott kardok közül a legtöbb példány Magyarországon maradt, illetve Erdély területén került napvilágra. Az eddig ismert 16 példány közül 6 darab erdélyi lelet, csupán néhány esik Németország területére. Ebből arra következtethetünk, hogy az ilyen markolatgombbal felszerelt kardok, magyarországi, közelebbről erdélyi kialakulásnak tekinthetők és az egy ideig a Barcaságban tartózkodó német lovagok vitték ki német területre.
Az 1300 – 1330 közötti időben a gótikus kardok gombjai a XIII. században használatos gombok formáját továbbra is megtartják, keresztvasukon is csupán némi nyúlás észlelhető; lényeges változás azonban, hogy a markolat kétszeres hosszúságúra nyúlik és különösen a pengealkat változik. E kortól kezdve a pengék jelentős meghosszabbodását és a penge végének fokozatos megkeskenyedését figyelhetjük meg. A XIV. század végén és a XV. század elején a penge lapjának közepéről eltűnnek a hajlékonyságát elősegítő csatornavájatok, helyüket kiemelkedő gerincél foglalja el. Ezáltal a penge keresztmetszete lapos romboid alakot nyer és merevebbé, tehát szúrásra alkalmasabbá válik.

A XIV. század második felében a markolatgomb dob alakúvá válik, amely még előbb lapos hengerforma, később azonban mindkét lapja csonkakúpszerűen előreugrik. A keresztvas-szárak végei gyakran elszélesednek, esetleg csekély mértékben a penge felé hajlanak.

skeresztA XIV. század végére Észak-Európában a korong alakú markolatgomb mindinkább legömbölyödött sarkú, fekvő tégla alakot vesz fel; a penge ekkorra már inkább csak szúrásra szolgált. Ezzel egy időben Magyarországon a markolatgomb levágott sarkú téglalap lesz; később a keresztvas-szárak ellaposodnak és fekvő S-alakban hajlanak meg. A magyarországi használatban lévő S-keresztvassal ellátott kardok pengéi továbbra is szélesek maradnak és nem szúrásra, hanem vágásra valók. A nyolcoldalú markolatgomb és az S-alakú keresztvas a XV. század második harmadában jelenik meg hazánkban, dél-európai, itáliai átvételként kezeljük.

Ebben az időben következik be nálunk a szablyához való visszatérés. Európa déli határain megjelenik a török és Magyarország harcolni kényszerül ellene. A magyarság e harcok idején újra rádöbben arra, hogy Kelet ellen is csupán keleti fegyverekkel lehet a küzdelmet eredményesen felvenni. A nyugati vágófegyvernek, a kardnak további fejlődési útját nem követjük már. Kiváltunk a sorból. A szablya fokozatosan előretör és a következő századra uralkodó fegyverré válik. Ha ismerünk is a következő időkben hazai előfordulású magyar kard- és pallospéldányokat, azok már nem általánosan vett harci eszközök, hanem egyéni darabok, külföldről szivárogtak be hozzánk vétel, ajándék, csere vagy zsákmány révén, esetleg ötvösmestereink készítették külföldi mintára. Megjelentek az itt harcoló zsoldosok, külföldi katonák útján, de a továbbélésükre nem adódik egyelőre példa.

A magyarországi törökellenes harcokban is részt vettek német gyalogos zsoldosok, az ún. Landsknechtek, az ő használatukban találjuk a szokatlanul nagy méretű, súlyos, kétkezes kardokat. Keresztvasuk közepén mindkét oldalon nagy méretű hárítógyűrű helyezkedik el. A korábbi példányoknál ritkább, a későbbi keltezésűeknél azonban általánosabb a penge oldalairól kiágazó hárítótüske. A kétkezes kardokat hüvely nélkül vállra fektetve hordták, ezért a penge tövét a hárítótüskét is magába foglaló bőrtokba varrták. A kétkezes kardok súlya 3-6 kg között váltakozik, hosszuk 155-196 cm. Ezredenként csak kevés gyalogost fegyvereztek fel e kardokkal, akiknek igazolniuk kellett valamely vívóiskolában megszerzett jártasságukat e fegyver használatában. Ezeket a kipróbált harcosokat a legveszélyesebb helyeken –az első támadó sorban, vagy a zászló ill. az ezredes közvetlen védelmére- vetették be, kiemelkedő szolgálatukért azonban dupla zsoldot is kaptak. A kétkezes kardok használata a XV. század végétől a XVI. század végéig tartott. E nehéz, kétkezes pallosokat hazánkban a bástyák védelmére is használták. Az inventárakban mint „bástyára való pallosok” fordulnak elő, 1662-ben végleg megszüntették használatukat.